Amikor hazánkba betört a nagy Pokémon-láz, pont a legjobb, legfogékonyabb korban voltam az ilyesmihez, nagyjából egyidősként a sorozat szereplőivel. Nem csoda, hogy minden hétvégén tűkön ülve vártam a két új epizódot, a köztük eltelt időben meg chipsek tonnáit pusztítottam el a bennük fellelhető tazókért. Aki nem tudná, ezek kis, műanyag korongok voltak, egyik oldalukon az adott pokémon képével, a másikon pedig azzal, hogy mely fajtákat képes legyőzni. Merthogy ezekkel a tazókkal csatázni is lehetett, el lehetett nyerni őket egymástól, minden adott volt hát egy remek kis baráti összeveszésre. Később jöttek a háromszög alakú valamik, a három dimenziós, mozgó képekkel, de ez már nem volt ugyanaz. Ahogy maga a történet sem, mert a kezdő 150 kis szörny után hirtelen a semmiből lett még pár száz, és az érzés, legalábbis számomra, elveszett. De volt idő, amikor a sorozat meghatározó volt nagyjából minden, velem egyidős gyerek életében, erről szóltak a hétköznapjaink, ezzel keltünk és ezzel feküdtünk. Fejből tudtam mind a 150 pokémon nevét, azt, milyen fajtába tartozik, miből lett és mivé változik, milyen támadásai vannak, mik a gyenge pontjai. És azt hiszem, nem voltam ezzel egyedül.

Nem tudom megmagyarázni, miért éppen ez a mesesorozat lett számomra és úgy nagyjából a nemzedékem számára ennyire meghatározó. Készültek kópiák (pl Diginom), más, de hasonló jellegű sorozatok, és mindegyik meg is kapta a maga 15 percét, de valamiért akkor is a Pokémon maradt meg bennem, és gondolom, sokakban, legszebb emlékként. Talán mert lelke volt az egésznek, ahogy az már a főcímdal butácska, de lelkesítő szövegéből is kiderült: “szívünk együtt ver, az út végén vár a siker, vigyázz rám, ó te jó barát”. És igen, a szereplők pont olyanok is voltak, amilyen barátokra csak vágyhat egy kissrác: a minden bénázása ellenére is menő és jószívű Ash, Misty, a folyton morgó és beszólogató, de kedves és törődő lány, és Brock, az erős nagy testvér.

Tavaly, ahogy elnéztem a Pokémon GO nevű játék trailerét, úgy éreztem, valami most visszatér a régi varázsból, visszakapunk egy kis szeletkét a gyerekkorunkból. Az egész annyira jónak tűnt, annyira lelkesítőnek. És persze innovatívnak, hiszen nem sok játék használ kiterjesztett valóságot (bár valószínűleg ez lesz a mobilos játékpiac egyik húzóágazata a jövőben, ha okosan aknázzák ki). A lényeg, hogy az ember fogja a mobilját, kimegy az utcára, és sétál. Séta közben pokémonokba, vagy más pokémontulajokba fut, akikkel megküzdhet. Maga az alapötlet remek, sőt, szinte kifogástalan. Na de milyen a megvalósítás? Háááát… Elmegy.

Szóval az, hogy még itt, Nagy-Brittaniában sem jelent meg a játék hivatalosan, nem akadályozott meg abban, hogy kipróbáljam, mint ahogy nem akadályozott meg sok tízezer másik játékost sem világszerte, akik még várnak a hivatalos megjelenésre a saját országukban (sétatávolságra tőlem már találtam is két másik játékost). Lelkesen indultam sétára a környéken, befogtam az első bulbasaurom, aztán jöttek a többiek, három nap alatt egész jó kis csapatot raktam össze. A pokémonokat lehet erősíteni, és idővel tovább is fejleszthetőek. A helyi látványosságok pokélabdákat és más hasznos dolgokat potyogtatnak (a játékban látványosság lehet akár egy metróállomás is, vagy egy tízlépésnyi kis park is), és nincsenek igazán üresjáratok, néhány percenként mindig akad valami befognivaló. Maga a pokémonok befogása úgy zajlik, hogy jelez a telefon, hogy valami ólálkodik a környéken, ami aztán meg is jelenik a képenyőn, a nagyon is létező kukákon, padokon, járdákon szökdécselve. Ekkor fogjuk a pokélabdát, egy jól irányzott ujjpöccintéssel hozzá vágjuk és reméljük a legjobbakat. Tesszük ezt annak ellenére, hogy a sorozat első részeiben Ash-t nem egyszer oktatták ki arról, hogy ez nem így működik, de ezt még elnézhetjük a játéknak. Szóval, ha jól találjuk el a kis szörnyet, akkor foglyul ejtjük, kapunk tapasztalati pontot, és mehetünk tovább. Habár a játék kezelőfelülete eléggé spártai, és sokszor összeomlik (ez utóbbit hajlamos vagyok annak betudni, hogy nem eredeti forrásból származó példányom van), eddig nincs vele nagy gond.

Ami nekem igazi csalódás volt, az a pokémon és pokémon közti harc. Ez a világ pont attól volt annyira egyedi és sokszínű, azért foglalkoztatott annó minket ennyire, mert volt min gondolkodni. Rengeteg párbajt lejátszottunk fejben vagy szóban, számtalan lehetséges végkimenetellel. Ehhez képest itt két dolgot tehetsz: böködöd az ellenfél pokémonját a képernyődön, a sajátodat meg próbálod félrehúzni a támadások útjából. Nagyon kevés. El tudtam volna képzelni egy körökre osztott harcot, különböző erejű és hatású támadásokkal, valamit, ahol számít, pontosan milyen pokémont is használsz, és az mire képes.

Mindenesetre a Pokémon GO egy remek kezdeményezés, és még alig pár napos. Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy mit hoznak ki belőle a jövőben, hová fog fejlődni, és képes lesz-e tartósan feltámasztani a Pokémon-mániát a nagyvilágban.