Mivel éppen ettől hangos a magyar média, nyilván mindenki hallotta, hogy egy bizonyos Bayer Zsolt úr múlt héten Lázár Jánostól állami kitüntetést, röviden lovagkeresztet kapott. Amennyire én tudom, minden jeles nemzeti ünnepünkön osztanak ki néhányat ebből vagy a hasonló érdemrendekből, évente valószínűleg legalább 1-2 tucatnyit, én mégsem láttam még akkora felháborodást ezügyben, mint most.

Lássuk, miért. Bevallom, annak ellenére, hogy igyekszem nyomon követni a híreket, összességében Magyarország és a nagyvilág eseményeit, Bayer Zsolt neve eddig elkerülte a figyelmem. Ez őt nem, mindössze engem minősít: figyelmetlen voltam, Bayer úr hangja elveszett a hasonló hangok tömkelegében, amikkel napról napra találkozom az interneten. Most viszont, felfigyelve a már-már médiahisztibe torkolló híradásokra, utánanéztem az úriembernek és munkásságának.

Nem írtam már egy ideje, aminek több oka van. Költözés, új munkahely, betegség, sok minden összejött az elmúlt egy, másfél hónapban. Viszont nem tétlenkedtem, és téma is akadt bőven, amit érdemes megemlíteni, úgyhogy hosszabb, “mi minden történt az utóbbi időben”- jellegű poszt következik, a teljesség igénye nélkül.

Tovább hódít a Pokémon Go, hébe-hóba még én is játszom, de már kevesebbet. Még nem tudtam eldönteni, hogy a játék a “minden csoda három napig tart” kategóriájába fog-e kerülni számomra vagy a nagyvilág számára, egyelőre úgy tűnik, nem.

Csak egy gondolat az Olimpiáról: Rio megmutatta nekünk, milyen az, amikor felkészületlen ország rendezi a játékokat. Nyolc év múlva Budapesten akarja tartani a sport iránt stadionméretű lelkesedést mutató vezérünk. A kérdés: ha ez megvalósul, vajon mi is csak ennyire fogjuk majd kinevettetni magunkat, vagy egy kicsit még jobban? Politika off: innen is hatalmas gratuláció minden érmesnek és nem érmesnek, aki ott volt és képviselte az országot.

Amikor hazánkba betört a nagy Pokémon-láz, pont a legjobb, legfogékonyabb korban voltam az ilyesmihez, nagyjából egyidősként a sorozat szereplőivel. Nem csoda, hogy minden hétvégén tűkön ülve vártam a két új epizódot, a köztük eltelt időben meg chipsek tonnáit pusztítottam el a bennük fellelhető tazókért. Aki nem tudná, ezek kis, műanyag korongok voltak, egyik oldalukon az adott pokémon képével, a másikon pedig azzal, hogy mely fajtákat képes legyőzni. Merthogy ezekkel a tazókkal csatázni is lehetett, el lehetett nyerni őket egymástól, minden adott volt hát egy remek kis baráti összeveszésre. Később jöttek a háromszög alakú valamik, a három dimenziós, mozgó képekkel, de ez már nem volt ugyanaz. Ahogy maga a történet sem, mert a kezdő 150 kis szörny után hirtelen a semmiből lett még pár száz, és az érzés, legalábbis számomra, elveszett. De volt idő, amikor a sorozat meghatározó volt nagyjából minden, velem egyidős gyerek életében, erről szóltak a hétköznapjaink, ezzel keltünk és ezzel feküdtünk. Fejből tudtam mind a 150 pokémon nevét, azt, milyen fajtába tartozik, miből lett és mivé változik, milyen támadásai vannak, mik a gyenge pontjai. És azt hiszem, nem voltam ezzel egyedül.

Bocs a szóviccért. Szóval, ahogy azt már korábban, Amerika Kapitánnyal kapcsolatban (milyen meglepő, igazából nem Hydra-ügynök) kifejtettem, nem vagyok igazi képregényrajongó. Érdekel a téma, és bele is olvasok olykor, de a rendszeresség mindeddig elmaradt. Viszont a nagyobb történésekkel általában képben vagyok, és tegnap megint újdonsággal állt elénk a Marvel. Úgy néz ki, Tony Stark visszavonul, és utódja egy tinédszer lány lesz, aki történetesen szintén zseni, és a kollégiumi szobájában alkotott magának saját Vasember-páncélt. Ennyi a hír.

Volt már ilyen, nem is egyszer. Nemrég Thor egyszerűen csak felszívódott, és szerelme, Jane Foster találtatott méltónak a pörölyre. Kicsit korábban, felteszem, egy másik történetszálon, Steve Rogers meghalt, és társa, Sam Wilson, más néven Sólyom öltötte magára a csillagos-sávos ruhát. A sort oldalakon és órákon át lehetne folytatni, mind Marveles, mind DC-s neveket felhozva. De vajon miért választják olyan sokszor ezt a megoldást a szerzők? Hogy újabb bőrt húzhassanak le a hősről azt mondván, hozzátettek valamit a történethez, mert teljesen új karaktert alkotni kockázatosabb?

Nos, néhányuknál talán ez is hozzátartozik a dologhoz, de én, örök optimista, szeretném azt hinni, hogy nem mindenkinél. Tehát íme az én kevésbé cinikus elméletem.

Amikor gyerek voltam (a letűnt kilencvenes években, ami ma már retrónak számít, és nem, ettől nem érzem öregnek magam, á, dehogy…), a videójáték csak egy szórakozási forma volt esős napokra. Ha szép idő volt, az utcákat róttuk, fociztunk, bújócskáztunk, felfedeztük a környéket. Ha meg esett, jöhetett a Tekken vagy Mortal Combat, békésebb hangulatban egy jó kis Worms Armageddon, vagy Crash Team Racing. Az egyik havernak volt egy viszonylag jó gépe, a másiknak a klasszikus, batár nagy kocka PlayStation 1, egy harmadiknak meg a kisebb változat. Nekem ugyan csak egy már akkor is elavult számítógépem meg egy Donkey Kong Nintendom volt, azért nem szenvedtem hiányt a korai gamer-élményekben.

Aztán a dolog valahogy elsikkadt az életemből, mindenkit más kezdett foglalkoztatni. Napjainkban a játékok pedig már nem csak esőnapi programok, hanem igazi, mérvadó kultúrális és kereskedelmi tényezők. A videójáték ma az egyik legtöbb pénzt hozó üzletág a szórakoztatóiparon belül, és még mindig dinamikusan fejlődik, hála az új technikáknak, a sikerre ítélt régi címeknek és a lelkes (sokszor indie, vagyis független, a nagy játékgyártó cégektől különálló) fejlesztőknek. Ha van egy jó ötleted, elég tehetséged és ügyességed, ma már megtalálhatod az utat, hogy saját játékot adhass ki. Az internet elterjedése ezt is, mint annyi sok mást, megváltoztatta.

És ahogy az lenni szokott mindennel, ami viszonylag újdonságnak számít, itt is rengeteg tévhit, félreértés és jogos kérdés merül fel. Ezeket próbálom most tisztázni, legjobb tudásom szerint, annak ellenére, hogy nem vagyok igazi, kemény vonalas gamer. Bár talán pont emiatt van egy kicsivel tágabb rálátásom a dolgokra.

Akkor szemezgessünk csak kicsit az elmúlt durván 12 óra híreiből. Szóval, aki nem tudná (vagyis aki egy kő alatt él), tegnap volt Nagy-Britanniában a Brexit-népszavazás, mely során a brit állampolgárok eldönthették, hogy az Európai Unióban kívánnak-e maradni. Mára virradóra arra a jó hírre kelhettünk, hogy 52-48 arányban győztek a kilépéspártiak. Ennek hallatára a font 30 éves mélypontra zuhant, David Cameron miniszterelnök a lemondását fontolgatja (maradj a helyeden, te gyáva, és edd meg, amit főztél!), egy vállalat máris költözteti ki Londonból az irodáit (nem kell nektek az a 2000 munkahely, kedves britek, ugye?), az írek és a skótok a brit unióból való kilépéssel fenyegetőznek (mondjuk mikor nem?) a kilépésre szavazók döbbenten állnak az események előtt, a szavazás után 250%-al megnőtt a "mi történik, ha kilépünk az EU-ból"-google-keresések száma (de miért utána?!), Boris Johnson meg, az egész Brexit fő szószólója hirtelen nem is siettetné annyira a kilépést… Wait, what? Itt mindenkinek elment a józan esze? Nem kérdés többé, honnan szedte a Monthy Phyton az ötleteit. Csak így kimentek az utcára, körülnéztek, éééééés... Brian élete.

Mindannyian tudjuk, hogy mi a különbség a hivatalos és a tényleges között, főleg napjaink Magyarországában. Ki ne hallotta volna, hogy "négy órára vagyok bejelentve, de nyolcat dolgozom"? És ez még talán az egyik legjobb eset. Tavalyelőtt, mikor dolgozni kezdtem egy új helyen, a munkaadóm pozitívumként kiemelte, hogy annyi időre leszek bejelentve, amennyit dolgozom. Mert ez már számít valamit. Ilyen kisebb-nagyobb csúsztatásokkal és trükkökkel mindenki találkozott már, magyarok vagyunk, hozzászoktunk. A most következő történet viszont nekem sok volt, márpedig én fizetést megtagadó helyeken, közmunkán és a Magyar Postán edzőttem (ahol hivatalosan természetesen minden rendben van, de belülről nézve a szerkezetet, a mai napig nem értem, hogy működhet még egyáltalán).

Szóval, Pécs városában járunk. Forrásom, Szkulszky Izabella személyes tapasztalataira alapozva leírom, milyen is volt az Édesanyák útján,  PTE KK Szülészet és Nőgyógyászati Klinikán takarítóként dolgozni közel egy hónapot, a Raden Quest Kft. alkalmazásában (hogy kik is ők, arra később ki fogok térni).

Nem egészen 24 órával azután, hogy egy Kevin James Loibl nevű férfi halálosan megsebesítette Christina Grimmie énekesnőt, újabb lövések dördültek Orlando városában. A célpont ezúttal a Pulse Club nevű melegbár volt, a támadó pedig Omar Mateen, aki a híresztelésekkkel ellentétben nem volt vallási fanatikus, sem tagja az Iszlám Állam nevű terrorszervezetnek (mely ennek dacára magára vállalta a terrortámadást). A lövöldözés a legsúlyosabb terrorakció volt a szeptember 11.-i óta, és a legtöbb áldozatot követelő lövöldözés az Egyesült államok történetében. Sajtóértesülések szerint 50 halottról és 53 sebesültről beszélhetünk. Mind Loibl, mind Mateen halottak: előbbi Christina Grimmie testvérével való dulakodás közben vesztette életét, utóbbival a rendőrök végeztek.

Ezek a tények, melyeket biztosan tudunk. Egyelőre nincs bizonyítható kapcsolat a két támadás között, még ha én magam szokatlan és kissé túl nagy véletlennek is tartanám, ha nem lenne.

Kezdjük a tényekkel. Péntek este Orlando városában, az Egyesült Államokban fellépett Chistina Grimmie énekesnő. A koncert után aláírásokat osztott a rajongóinak, amikor egy fegyveres férfi odalépett hozzá, és lelőtte. A férfit Christina testvére megpróbálta ártalmatlanítani, mely során a támadó saját fegyvere által, szándékosan vagy véletlenül, életét vesztette. Az énekesnőt kórházba szállították, ahol szombat reggel belehalt a sérüléseibe. Mindössze 22 éves volt. A támadót mindeddig nem sikerült azonosítani.

Ezek a tények, melyeket ismerünk. Én magam egészen ma reggelig nem hallottam Chistina Grimmie nevét. Nem meglepő, hiszen egészen más kultúrkörökben mozogtunk, ő a kortárs popzenében találta meg a számításait, míg én nem igazán kedvelem azt. Épp ezért gondolkodtam el, hogy vajon nem képmutató-e tőlem, hogy róla írok. Aztán rájöttem, hogy pont azért nem képmutató, mert nem ismertem őt. Nem tudok róla semmit, csak azt, amit a videóiban láttam: tehetséges volt, és megkapó, szerethető energiával és lelkesedéssel tette a dolgát. Ha ismertem volna, talán egy kalap alá vettem volna a többi feltörekvő, többé-kevésbé tehetséges fiatal énekessel, és a véleményem nem lett volna elfogulatlan.

Sohasem voltam igazán nagy képregényrajongó. Az egyetlen, amit ténylegesen olvastam is, a Sandman volt, azt is csak azért, mert Neil Gaiman jegyzi, aki a kedvenc íróm.

Ennek nyilván több oka is. Hazánkban kevés képregény érhető el (legalábbis a teljes külföldi kínálathoz képest), főleg magyarul, és valakinek, aki nem tanult angolt, ez fontos szempont. Mostanra már nincs sem különösebb nyelvi, sem a másik fő szempont, anyagi akadálya annak, hogy képregényeket olvashassak (itt Londonban relatíve olcsón lehet elég nagy választékból szemezgetni), de régen ez nem így volt. Képregényolvasásom akadálya tehát már csak a saját lustaságom illetve zavarodottságom: két nagy amerikai kiadó több száz történetéről van szó, melyek keresztbe kasul fonódnak egymásba (néha a riválisnak gondolt kiadók közt is, létezik például Flash-Quicksilver crossover is, spoiler, Flash a gyorsabb). És ez még csak a Marvel és a DC, akik együtt az amerikai képregénypiac csak mintegy kétharmadát teszik ki. És az még csak az amerikai képregénypiac... Szóval: hol kezdjem? Hol léphetne be egy magamfajta laikus ebbe a gigászi történetbe úgy, hogy értsen is valamit?