Nem írtam már egy ideje, aminek több oka van. Költözés, új munkahely, betegség, sok minden összejött az elmúlt egy, másfél hónapban. Viszont nem tétlenkedtem, és téma is akadt bőven, amit érdemes megemlíteni, úgyhogy hosszabb, “mi minden történt az utóbbi időben”- jellegű poszt következik, a teljesség igénye nélkül.

Tovább hódít a Pokémon Go, hébe-hóba még én is játszom, de már kevesebbet. Még nem tudtam eldönteni, hogy a játék a “minden csoda három napig tart” kategóriájába fog-e kerülni számomra vagy a nagyvilág számára, egyelőre úgy tűnik, nem.

Csak egy gondolat az Olimpiáról: Rio megmutatta nekünk, milyen az, amikor felkészületlen ország rendezi a játékokat. Nyolc év múlva Budapesten akarja tartani a sport iránt stadionméretű lelkesedést mutató vezérünk. A kérdés: ha ez megvalósul, vajon mi is csak ennyire fogjuk majd kinevettetni magunkat, vagy egy kicsit még jobban? Politika off: innen is hatalmas gratuláció minden érmesnek és nem érmesnek, aki ott volt és képviselte az országot.

A napokban megtudhattuk, hogy Magyarország bizony halszagú. A hír a következő: az 1956-os forradalom emlékére rendezett emlékév hivatalos dala, az “Egy szabad országért” plágium. Pontosabban talán mégsem nevezhető annak, hiszen a magyar származású amerikai zeneszerző, Desmond Child nem mástól lopta a dallamot, hanem saját korábbi szerzeményét porolta le. Tette mindezt alig ötven milliót kicsippentve az emlékév amúgy 13,5 milliárdos költségvetéséből, hiszen, mint mondta, ingyen, hazaszeretetből dolgozott, és csak a dal felvételének a költségeire nem terjedt ki a nemzeti érzelem. Az önplagizálás miatt sok támadás érte a zenészt, aki azt nyilatkozta, hogy bár a dalt egyszer már tényleg odaadta egy kisebb miami kosárlabdacsapatnak, a szívében azonnal érezte, mikor Orbán Viktor személyesen felkérte a munkára, hogy a jeles emlékévnek csak ez a hősies dallam felelhet meg, és különben is, nem a hátteret kellene nézni, hanem azt, hogy milyen a dal maga. Nos, rendben: igencsak vacak. Az csak egy dolog, hogy a refrénben elhangzó “Magyarország, halld szavunk” frázist rendszersen és nagyjából mindenki “Magyarország halszagú”-nak érti, ez még nem feltétlen a zeneszerző és szövegíró Child hibája. A számomra megbocsáthatatlan sor a következő: “Nem kell hogy ismerd a múltat, hogy értelmet nyerj”. Csak egy dolog, hogy a mondat értelmetlen, de az üzenete egy kicsit erős, főleg egy ‘56-ról szóló dalban (amiben egyébiránt nem említik meg magát a forradalmat.). Szóval azt kell, hogy mondjam, az az 50 millió kidobott pénz volt, nem beszélve arról, hogy milyen emlékév?! Ez a forradalom 60. évfordulója. Emlékszem, 10 éve írtak egy egész jó rockoperát, volt nagy felhajtás, de hát az az 50. volt. De tényleg, feltétlenül muszáj a világ legsemmitmondóbb 60. évfordulójára elkölteni 13,5 milliárd forintot? Biztos nem lett volna annak a pénzben jobb helye valamelyik kórházban, ahol nincs meleg víz vagy főtt étel?

Nemrég megjelent az új Harry Potter-könyv, a Harry Potter and the cursed child. Ez a hivatalos 8. rész, mely a Londonban nagy sikerrel futó színdarab (kb jövő karácsonyig lehetetlen jegyet szerezni rá) szövegkönyve, és bár J. K. Rowling neve a legnagyobb a borítón, a munka oroszlánrészét ezúttal nem ő, hanem a darab írója és rendezője, Jack Thorne és John Tiffany végezték. Ez volt az első könyv, amit angolul olvastam, szóval számomra mindenképpen emlékezetes lesz. Másrészt viszont… Na jó.

Spoilermentes kritika

A történet ott veszi fel a fonalat, ahol a hetedik rész elengedte azt, Harry Potter felnőtt ember, három gyermek édesapja. Kisebbik fia, Albus Severus, avagy a magyar keresztségben Albus Perselus első évét kezdi a Roxfortban. Az ő ifjúságát és első szárnypróbálgatásait követhetjük, ezúttal nem évről-évre egy új regényben, hanem mintegy tablószerűen, csak egy-egy kis jelenetet kiragadva az eltelő esztendőkből. A hangulat eleinte a megszokott, a régi varázs pislákolva éledezik… Hogy aztán egy jókora bakanccsal eltiporják. Ezt a könyvet olvasni olyan volt, mintha az első hét rész Harry enyhén romantizált szemszögéből mutatta volna be az eseményeket, ez a nyolcadik viszont karcos, valóságos, szürkébb. Nincsenek hősök, a bátorság többé nem erény, a mágia nem csoda, és a szeretett karakterek pedig megöregedtek és túlzottan valóságossá fakultak.

Erősen spoileres kritika

Oké, nem. Nem és kész. Mi van?! Mi az, hogy a büfékocsis boszorkány átmegy Freddy Krueger-be és a vonatról szökni vágyókat üldözi? Mi az, hogy kedves Piton? Egyáltalán mi az, hogy Piton, mi logika van abban, hogy csak mert megváltozott valami, ami az ő halálának körülményeit amúgy nem érinti, ő mégis él? Ja igen, megváltozott, merthogy időutazás van! Mert az mindig jó, végül is mi baj lehet belőle, nem igaz? És még a muglik nem tudnak semmit… Srácok, minden második film valaha arról szól, hogy ne buzeráld az idővonalat! De ha nem néztek filmeket, legalábbolvassatok könyveket… Vagy így… Gondolkodjatok. És Draco Malfoy… Veled mi van? Ittál? Gyógyszert szedsz? Mindkettő? Egy ponton Draco kijelenti, hogy mindig is féltékeny volt Harryre Ron és Hermione miatt, hovatovább bevallja, hogy közéjük akart tartozni. Dumbledore pityereg, Harry ugyanabban a “ki vagyok én?”- féle identitásválságban szenved, amit már egyszer letudott az ötödik részben, és így tovább… De a legdurvább: Voldemort és Bellatrix Lestrange közös gyereke. Igen. Tényleg. És mit csinál a történet szerint az öreg orrnélküli: együtt uralkodik a kicsi lányával a varázsvilágon. Mit csinál szerintem: “Szex? Mármint… Én? Én vagyok a Sötét Nagyúr, nem foglalkozom ilyen alantas emberi dolgokkal, hogy merészelsz felajánlkozni nekem, szajha?! Avada Kedavra!”. Esetleg: “Hm… Gyerek? Valaki az én vérvonalamból, aki potenciálisan örökölhette az erőmet? Aha, érdekes… Avada Kedavra!”.

Szóval erről ennyit. A szándék talán jó volt, az üzenet is rendben van nagyjából, de a kivitelezés nem kevés kivánnivalót hagy maga után. Részemről nem tekintem teljes értékű Harry Potter- történetnek.