Amikor gyerek voltam (a letűnt kilencvenes években, ami ma már retrónak számít, és nem, ettől nem érzem öregnek magam, á, dehogy…), a videójáték csak egy szórakozási forma volt esős napokra. Ha szép idő volt, az utcákat róttuk, fociztunk, bújócskáztunk, felfedeztük a környéket. Ha meg esett, jöhetett a Tekken vagy Mortal Combat, békésebb hangulatban egy jó kis Worms Armageddon, vagy Crash Team Racing. Az egyik havernak volt egy viszonylag jó gépe, a másiknak a klasszikus, batár nagy kocka PlayStation 1, egy harmadiknak meg a kisebb változat. Nekem ugyan csak egy már akkor is elavult számítógépem meg egy Donkey Kong Nintendom volt, azért nem szenvedtem hiányt a korai gamer-élményekben.

Aztán a dolog valahogy elsikkadt az életemből, mindenkit más kezdett foglalkoztatni. Napjainkban a játékok pedig már nem csak esőnapi programok, hanem igazi, mérvadó kultúrális és kereskedelmi tényezők. A videójáték ma az egyik legtöbb pénzt hozó üzletág a szórakoztatóiparon belül, és még mindig dinamikusan fejlődik, hála az új technikáknak, a sikerre ítélt régi címeknek és a lelkes (sokszor indie, vagyis független, a nagy játékgyártó cégektől különálló) fejlesztőknek. Ha van egy jó ötleted, elég tehetséged és ügyességed, ma már megtalálhatod az utat, hogy saját játékot adhass ki. Az internet elterjedése ezt is, mint annyi sok mást, megváltoztatta.

És ahogy az lenni szokott mindennel, ami viszonylag újdonságnak számít, itt is rengeteg tévhit, félreértés és jogos kérdés merül fel. Ezeket próbálom most tisztázni, legjobb tudásom szerint, annak ellenére, hogy nem vagyok igazi, kemény vonalas gamer. Bár talán pont emiatt van egy kicsivel tágabb rálátásom a dolgokra.

Az első, és talán legelterjedtebb tévhit az, hogy a játékok gyerekeknek valók, velük játszani gyerekes tevékenység. Nyilvánvalóan léteznek kimondottan gyerekeknek szánt játékok, de emellett vannak komoly, felnőtteknek készített darabok is, melyekben esetenként a súlyos morális döntéseket egy gyerek akár fel sem fogná (pl Mass Effect). És akkor ott vannak még azok a játékok, amit az ember egyszerűen csak nem szívesen adna egy gyerek kezébe, annak ellenére, hogy maga a játék ettől nem lesz rosszabb vagy kevesebb (pl bármelyik GTA valaha).

És itt érkezünk el a játékellenesek másik kedvenc vesszőparipájához, miszerint az agresszív játékok agresszívvé teszik az embereket és befolyásolják a gyerekek fejlődését. Amennyire utána tudtam nézni, ezt eddig sem bebizonyítani, sem megcáfolni nem tudta senki. Vannak tanulmányok, melyek az egyik oldal igazát hangsúlyozzák, és vannak, melyek a másikét. Én keresztül-kasul bejártam Skyrim világát, és lemészároltam mindent és mindenkit, aki rám támadt, értelmes élőlények százait lőttem le Commander Shephard-ként, szétrobbantottam és felgyújtottam több száz ellenfelet a Team Fortress 2 pályáin, hülyére verettem magam majdnem az összes verekedős játékban (ja, azok nem az erősségeim), de nem érzem úgy, hogy erőszakosabb ember lennék ettől. Sokszor hallani, hogy ezt vagy azt a játékot betiltották, mert túl erőszakos, és valaki valamit rosszat tett a hatására. Ha valaki lelő valakit a nyílt utcán, mert ezt látta a GTA-ban, az nem a játék hibája. Az illető ez esetben nyilván nem tudja különválasztani a valóságot a képzelt világtól. Ha ez az illető gyerek, a szülei felelőssége lenne, hogy ezt megtanítsák neki vagy legalább észrevegyék a bajt és segítséget kérjenek. Ha felnőtt… Nos, akkor ugyanez a helyzet, csak már rég meg kellett volna történnie. Ráadásul csak mert az egyén a játék interaktivitása miatt jobban bevonódik érzelmileg az eseményekbe, még nem jelenti azt, hogy a kiváltó ok ne lehetne ugyanúgy akár egy film is. Akkor tiltsunk be minden filmet is, amiben lövöldöznek? Nyilván nem ez a megoldás.

Játékokat betiltani vagy akár csak otthon a gyerekünknek megtiltani, hogy játsszon velük, nem elegendő. Ez ugyanaz a hozzáállás, mint amikor a szülő nem engedi mászókázni a gyereket, merthogy leeshet. Egyszerű struccpolitika. Menjen oda, álljon mellette, segítsen neki. Töltsön minőségi időt a gyerekével. Ugyanez igaz a játékokra is: a gyerekkel le kell ülni, segíteni kell neki, kiválasztani, mi az, ami megfelelhet neki és mi nem, elmagyarázni mindent, amit nem ért. Attól még, mert a gyerekek igénye a szórakozásra kissé megváltozott, nem kell, hogy a nevelés mikéntje is változzon. A megfelelően kiválasztott játékok nemcsak szórakoztatóak lehetnek, de segítik a nyelvtanulást, fejlesztik a kreativitást és problémamegoldó-képességet, sőt, akár az iskolában is használhatnák őket, mint interaktív szemléltetőeszközöket (sokkal fogékonyabb a gyerek, ha a Valiant Hearts-ből tanul az első világháborúról, mintha csak elolvasná a tankönyvet, és ez csak egy példa a sokból). Arról nem beszélve, hogy közös programot biztosítanak szülőnek és gyereknek, ami manapság egyre ritkább.

Mindemellett nyilván figyelmet kell fordítani a vita másik oldalára is. Ténylegesen léteznek olyan játékok, melyek egyetlen lényege az öncélú erőszak, a vér fröcsögése és az értelmetlen öldöklés. Ilyen volt a sokat vitatott, és több országban még szerintem is jogosan betiltott Manhunt 2, ami tényleg nem volt több értelmetlen brutalitásnál. Tény, hogy vannak ilyen játékok. De épp úgy ostobaság megítélni az egész játékipart néhány szereplője alapján, mint ahogy ostobaság egy egész népet elítélni pár tagja alapján. Ez is egyfajta (kultúr)rasszizmus.

A harmadik nagy tévhit az, hogy a gamereknek nincs élete, a játékok addiktívak, és minden játékos az anyja alagsorában élő lúzer. Talán ennek van a legtöbb alapja. A játékok tényleg addikciót okoznak, én magam is képes vagyok beleölni hosszú órákat abba, hogy meglegyen a kicsivel jobb fegyverem vagy fényesebb pajzsom. A való világgal ellentétben itt a siker szinte mindig garantált és viszonylag gyors, nem csoda, hogy sokaknak ez jobban tetszik az igazi életnél. De ez káros. Mint ahogy káros a drogfüggőség, az alkoholizmus vagy a túlzásba vitt vízivás is. A hangsúly itt nem a játékokon, hanem a függésen van. Akármilyen függés képes tönkretenni az ember életét, és a videójáték-addikció semmivel sem jobb vagy rosszabb, mint akármelyik másik.

Napjaink társadalmának túl kell végre lépnie azon, hogy a játékok rosszak, csak mert viszonylagos újdonságnak számítanak és az emberek félnek megismerni őket. Ha tetszik, ha nem, ez már a 21. század, és a játékok éppúgy a mindennapi élet részét képezik, mint a többi, mára már elfogadott szórakozási forma.