Sohasem voltam igazán nagy képregényrajongó. Az egyetlen, amit ténylegesen olvastam is, a Sandman volt, azt is csak azért, mert Neil Gaiman jegyzi, aki a kedvenc íróm.

Ennek nyilván több oka is. Hazánkban kevés képregény érhető el (legalábbis a teljes külföldi kínálathoz képest), főleg magyarul, és valakinek, aki nem tanult angolt, ez fontos szempont. Mostanra már nincs sem különösebb nyelvi, sem a másik fő szempont, anyagi akadálya annak, hogy képregényeket olvashassak (itt Londonban relatíve olcsón lehet elég nagy választékból szemezgetni), de régen ez nem így volt. Képregényolvasásom akadálya tehát már csak a saját lustaságom illetve zavarodottságom: két nagy amerikai kiadó több száz történetéről van szó, melyek keresztbe kasul fonódnak egymásba (néha a riválisnak gondolt kiadók közt is, létezik például Flash-Quicksilver crossover is, spoiler, Flash a gyorsabb). És ez még csak a Marvel és a DC, akik együtt az amerikai képregénypiac csak mintegy kétharmadát teszik ki. És az még csak az amerikai képregénypiac... Szóval: hol kezdjem? Hol léphetne be egy magamfajta laikus ebbe a gigászi történetbe úgy, hogy értsen is valamit?

Ráadásul a képregényuniverzumban semminek sincs igazán súlya. Soha senki nem hal meg végleg, vagy ha mégis, hát kerítenek egy másikat belőle, valamilyen párhuzamos világból. És ha végképp, teljesen összezavarodott minden, még mindig ott a rebirth lehetősége, amivel a DC egyre kisebb időközönként él is. Ilyenkor mindent a nulláról indítanak, minden visszakerül egy alapállapotba, hogy új, alternatív történeteket mesélhessenek el. Talán ez a súlytalanság is oka, hogy távol maradtam eddig ettől a művészeti ágtól (Neil Gaiman szerint a képregény önálló művészeti ág, és ezzel egyet tudok érteni). Viszont belátom, hogy ez részemről valószínűleg kultúrsznobizmus. Nem kell, hogy valaki ténylegesen meghaljon, nem csak a halál képes jó és erős drámai történetet generálni. Márpedig a képregények történetei jók, különben nem olvasnák őket világszerte milliók, immár lassan száz éve.

Viszont amióta elindult a Marvel filmes univerzuma, az alaptörténeteknek is gyakran utána nézek, igyekszem képben maradni a nagyobb eseményekkel. Egyfelől érdekes, hol és miért térnek el az alapanyagtól (sok helyen szerintem ki is javítva annak hibáit), másfelől az talán még érdekesebb, hogy mi az, amit nem mernek meglépni, amiben korlátot szab nekik a saját médiumuk (például Tony Stark alkoholizmusa és teljes összeomlása, mely egy kicsit túl drámai lenne az alapvetően könnyed hangvételű Marvel-filmekhez).

Május 25.-én (valamilyen rejtélyes okból kifolyólag pont az épp esedékes DC rebirth napján) debütált a Marvel új képregénysorozata, a Captain America: Steve Rogers. Örülünk, hiszen mindenki szereti az öreg jenkit. A rajongók mohón a kezükbe is veszik a füzetet, nekiesnek, aztán… Várj, mi? Mit mondott? MIT MONDOTT?! Mi az, hogy Heil Hydra?! Valaki csináljon valamit! Szóval, teljes pánik. A Kapitány ősi ellenségének, a Hydra nevű náci bűnszervezetnek a tagja. Világok dőlnek össze recsegve-ropogva, minden, amit igaznak hittünk, a semmi hamvába hull, nem csak a hős, hanem az eszme is meghalt a szívünkben.

Na jó, azért azt talán nem, de vicc nélkül mondhatom, hogy közel járunk hozzá. Oké, legyen tiszta: Amerika Kapitány A Hős. A mindenkori erkölcsi mérce, a biztos pont a folyton változó világban. Azon kevés képregényhősök egyike, akiknek nincs sötét oldaluk, sem igazi tévedéseik, az igazság gáncs nélküli, fényes pajzsú lovagja. Erősebb és érdekesebb hősök akadnak tömegével, de tisztább és becsületesebb aligha.

És akkor a fickóról, aki úgy kezdte képregényes karrierjét, hogy behúzott Hitlernek, jóval azelőtt, hogy az Egyesült Államok egyáltalán beszállt volna a 2. világháborúba, kiderül, hogy… Hát, igazából semmi. Nem tudjuk, mi volt ez. A készítők azt nyilatkozták, hogy a képen tényleg Steve Rogers látható, nem klón, nem hasonmás, és senki sem befolyásolja az elméjét. Így már csak körülbelül kettőezer- hatszáznyolcvanegy magyarázat marad, ami felmenti Steve-et, nem beszélve azokról, melyek nem.

De itt nem is ez az igazi kérdés. A múltban egyszer már besározódott a csillagos-sávos pajzs, amikor egy történetben a Kapitány jellemétől teljesen idegenül tombolt és öldökölt egy olyan háborúban (talán a vietnámiban?), ahová elvileg el sem menne az a fickó, akit ismerünk. Később rehabilitálták, kiderült, hogy az nem ő volt, csak valaki, aki ellopta a személyazonosságát. Persze nem ez volt az akkori képregényírók eredeti terve, de Rogers jellemének ilyen súlyos megváltoztatása egyszerűen nem működött a rajongóknak, és nem is voltak hajlandóak elfogadni azt.

A Captain America: Steve Rogers második száma csak e hónap 29.-én fog megjelenni, így a jövő homályába vész, mi is zajlik pontosan. Nagyon valószínűnek tartom, hogy kapunk majd egy kielégítő, a Kapitányt felmentő választ erre a kérdésre. De nem fog számítani. Mint mondtam, Amerika Kapitány nem csak egy hős és egy személy, hanem egyszersmind egy eszme is. Értéket képviselt már nyolcvan éve, születésekor is, és értéket képvisel most is. Olyan múlhatatlan és megkérdőjelezhetetlen erkölcsi iránymutatás ő, akire évtizedek óta lehet támaszkodni. A változás és az újítás nem feltétlenül rossz dolgok, de van, amit egyszerűen csak békén kell hagyni. #elakezekkelakapitánytól