Ha azt mondom, a mai társadalommal valami alapjaiban nincs rendben, senkinek nem okozok meglepetést. Így vagy úgy, a hibákat mindenki látja, és még a legoptimistábbak is csak remélik, hogy ez az egész valahogy azért nagyjából jó irányba tart. Én remélem, sőt, jobb napjaimon még hiszek is bennünk, emberekben, úgy nagy általánosságban. Fékezett optimizmusom nemrég elnyerte méltó jutalmát: hangot adtam neki, hogy talán nem kéne vérszomjas instant-Hitlerekként állnunk a menekültválság kérdéséhez. Hallom, ahogy morogják, hogy ja, ő Londonból könnyen pofázik… Aha, mert itt aztán alig vannak muzulmánok, meg kétszáz másik nép, akikkel meg kell tanulni együtt élni… Mindegy is.

Szóval, egy olyan írás után, melyben próbáltam valami emberbarát hangot megütni, megkaptam, hogy egyszerre vagyok utópiák álmát kergető idióta, liberális és hazaáruló. A válasz ezekre a vádakra nem ide tartozik, az viszont igen, amiről elgondolkodtattak.

Szóval hadd tegyem fel a kérdést mindenkinek, aki ezzel a szóval szitokként és vádként dobálózik: pontosan mikor is lett a liberalizmus rossz dolog? Mármint én azt tanultam, hogy ez nagyjából rendben van, erre félrenézek, és mire visszapillantok, népelennes bűn és hazaárulás lesz belőle? Hogy van ez?

Oké, legyünk tisztában az alapokkal. A liberalizmus egy az ókorig visszavezehető eszmerendszer, amit az évszázadok során csiszolgattak páran, például az a fickó, aki így unalmas óráiban megalkotta a közgazdaságtant. Meg az a másik fószer a cilinderben, aki felszabadította egy földrész minden rabszolgáját. A liberalizmusnak több ágazata van, mind az egyén életére, mind az állam feladataira, mind a szabad piac működésére irányulóan. Amennyire én látom, két, szorosan összefüggő alaptételen nyugszik az eszmerendszer: mindent szabad, amivel másnak nem ártasz (és ezt megszegni saját anyagi vagy mentális jóléted nem elegendő indok), illetve a természetesség elve. Ez utóbbi szerint mindenkinek természetétől fogva, tehát alanyi jogon ugyanazok a lehetőségek, jogok és kiváltságok járnak, nemre, fajra, korra, vallásra és szexuális beállítottságra való tekintet nélkül.

Minden, ami a mai társadalomban működőképes, ennek az eszmének a járuléka. Törvények? A kitételből következnek, mely szerint saját jóléted érdekében nem árthatsz másoknak. Szólásszabadság, szabad véleménynyilvánítás? Az egész alapja. Közigazgatás, kormány? Csak szervek, melyek felügyelik a rendszert, melyben minimális és ésszerű megkötésekkel gyakorolhatod az alanyi jogon járó szabadságodat.

Itt persze sok szemöldök felvonódik, érthetően. Mert nem ezt látjuk nap mint nap. A liberalizmus hisz benne, hogy az egyén jóléte felől legjobban saját maga gondoskodhat, mind magánéleti szinten, mind társadalmilag. Ezért kell az egyénnek döntenie saját sorsáról és az őt körülvevő rendszeréről is. Röviden ezt hívjuk demokráciának.

Namármost, ez egy rendszer, eszme. Amit emberek próbálnak a maguk módján megvalósítani és életben tartani. És attól még, hogy ezek az emberek hibáznak, vagy ne adj isten, szánt szándékkal szegik meg a szabályokat (igen, kedves magyar kormány, rád gondolok), nem lesz rossz a rendszer. Emberek működtetik, akiket más embereket ruháztak fel ezzel a hatalommal, és az ember természeténél fogva nem tévedhetetlen.

Rövid kitérő: Kurt Vonnegut, a huszadik század egyik legnagyobb írója, gondolkodója, embere mondta, hogy “Az ember olyan csimpánz, aki seggrészeg lesz a hatalomtól.”. Kérdés, érdemes-e akkor olyannak adni a hatalmat, aki még kéri is?  Fogalmam sincs. Valószínűleg nem. Erre ki kéne találni már valamit, mert hiába jó az ötlet, ha a megvalósítás pocsék.

Visszakanyarodva álljon itt egy összegzés: a liberalizmus egy eszme, mely kimondja, hogy senkinek nem volna szabad éheznie, szegénységben élnie, megítéltettetnie a bőre színe alapján, szenvednie. Mely kimondja és érvényesíteni akarja azt az elvet, miszerint minden egyes ember egyenlőnek születik erre a világra, és senki soha hátrányt nem szenvedhet másokkal szemben. A liberalizmus a szabadság eszméje.

Hadd kérdezzem meg tehát újra: pontosan miért is rossz dolog a liberalizmus?